Összehúztam magamon a kabátomat, mivel elég hűvös szél fújt egy tavaszi estéhez képest. Végignéztem a mellettem elhaladó tudatlan és őszintén szólva jelentéktelen embereken. Nem jelentek számomra sok mindent; más lények jobban függnek tőlük, mint mi.
Ekkor egy fiatal, öltönybe öltözött 20 év körüli fiú majdnem fellökött az aktatáskájával. Bosszúsan néztem utána, de ő csak tovább kiabált valakivel a telefonján.
Néha elszomorít a gondolat, hogy mennyit változott az emberiség az évezredek során. Némelyikük természete már jobban hasonlít egy fiatal démonéhoz, mint a saját fajához. Nem mintha különösebben zavarna, hogy mi állunk nyerésre a háborúban, de azért egy jómodort csak elvárhat tőlük az ember, vagy nem?
Lemondóan csóváltam a fejemet és folytattam az utamat a hotelbe. Eredetileg az öcsémmel mentem el, de ő egy szó nélkül lelépett és természetesen a kocsijában hagytam a táskámat.
Abban a pillantaban egy ismerős hangja ütötte meg a fülemet, de még nem fordultam meg, mert tudtam, hogy egy ember még nem hallhatta volna meg a kiáltást olyan messziről.
Pár másodperc múlva egy osztálytársam kocogtatta meg a vállamat, mire én lassan megfordultam.
Oliver, egy osztálytársam állt előttem. Soha meg nem értettem, hogy miért képes a közelemben maradni. Nem csak amiatt akartam távol tartani magamtól mert veszélyben lehet-bár ez nem különösebben érdekelt-, hanem legfőképp azért, mert nem kötődhetünk egy emberhez sem. Különösebben nem kötődtem hozzá, de mégis ha egy emberrel nap, mint nap találkozol már másképp kezdesz nézni rá.
-Szia-szólalt meg egy kicsit zavarban léve attól, hogy miért is bámultam.
-Szia-mondtam. Rég beszéltünk, nem tudtam, hogy mit mondjak neki. Szerencsére ő felvette a társalgás fonalát.
-Csak azt szerettem volna megkérdezni, hogy tudok-e segíteni a tanulásban a hiányzásod miatt.-Arról az utóbbi két hétről beszélt, amikor a testvéreimmel Texas-ba utaztunk, hogy figyelmeztessünk pár renegát vámpírt a következményekre. Aztán másnap este kiirtottuk őket, mert túl sok embert raboltak és ha nem állítjuk meg őket, akkor a helyiek nem riadtak volna vissza a középkori móditól sem.
-Köszi, nem kell majd bepótlom a hétvégén-hárítottam tapintatosan.
-Ja, oké akkor szia, majd találkozunk hétfőn-intett búcsút.
Bólintva hátat fordítottam és besétáltam a szállodánkba, ahol a két testvérem várt rám. Máris fáradtnak éreztem magam, amint arra gondoltam, hogy valamelyikük talán elárult minket.
Ekkor egy fiatal, öltönybe öltözött 20 év körüli fiú majdnem fellökött az aktatáskájával. Bosszúsan néztem utána, de ő csak tovább kiabált valakivel a telefonján.
Néha elszomorít a gondolat, hogy mennyit változott az emberiség az évezredek során. Némelyikük természete már jobban hasonlít egy fiatal démonéhoz, mint a saját fajához. Nem mintha különösebben zavarna, hogy mi állunk nyerésre a háborúban, de azért egy jómodort csak elvárhat tőlük az ember, vagy nem?
Lemondóan csóváltam a fejemet és folytattam az utamat a hotelbe. Eredetileg az öcsémmel mentem el, de ő egy szó nélkül lelépett és természetesen a kocsijában hagytam a táskámat.
Abban a pillantaban egy ismerős hangja ütötte meg a fülemet, de még nem fordultam meg, mert tudtam, hogy egy ember még nem hallhatta volna meg a kiáltást olyan messziről.
Pár másodperc múlva egy osztálytársam kocogtatta meg a vállamat, mire én lassan megfordultam.
Oliver, egy osztálytársam állt előttem. Soha meg nem értettem, hogy miért képes a közelemben maradni. Nem csak amiatt akartam távol tartani magamtól mert veszélyben lehet-bár ez nem különösebben érdekelt-, hanem legfőképp azért, mert nem kötődhetünk egy emberhez sem. Különösebben nem kötődtem hozzá, de mégis ha egy emberrel nap, mint nap találkozol már másképp kezdesz nézni rá.
-Szia-szólalt meg egy kicsit zavarban léve attól, hogy miért is bámultam.
-Szia-mondtam. Rég beszéltünk, nem tudtam, hogy mit mondjak neki. Szerencsére ő felvette a társalgás fonalát.
-Csak azt szerettem volna megkérdezni, hogy tudok-e segíteni a tanulásban a hiányzásod miatt.-Arról az utóbbi két hétről beszélt, amikor a testvéreimmel Texas-ba utaztunk, hogy figyelmeztessünk pár renegát vámpírt a következményekre. Aztán másnap este kiirtottuk őket, mert túl sok embert raboltak és ha nem állítjuk meg őket, akkor a helyiek nem riadtak volna vissza a középkori móditól sem.
-Köszi, nem kell majd bepótlom a hétvégén-hárítottam tapintatosan.
-Ja, oké akkor szia, majd találkozunk hétfőn-intett búcsút.
Bólintva hátat fordítottam és besétáltam a szállodánkba, ahol a két testvérem várt rám. Máris fáradtnak éreztem magam, amint arra gondoltam, hogy valamelyikük talán elárult minket.
